Szerző: Fodor T. Gábor, munkajogász, munkajogi szakértő
Örömmel fogadtam, hogy a közelmúltban érdemi jogászi diskurzus kezdődött a fenti, a gyakorlatot is jelentős mértékben érintő kérdéskörben, azaz hogy visszakövetelhető-e az ún. „túladott” szabadság a munkavállalótól a munkaviszony megszűnése esetén. A kérdés lényege az, hogy abban az esetben, ha a munkavállaló a munkaviszony megszűnéséig több szabadságnapot vett igénybe, mint amennyi számára a tárgyévben arányosan járna, keletkezik-e a munkavállalónak valamiféle visszafizetési vagy elszámolási kötelezettsége a munkáltató felé.
Értelemszerűen kétféle álláspont létezik a kérdésben. Az egyik szerint igen – ez az álláspont korábban főleg Kártyás Gábor nevéhez fűződött[1]. Ezen, Kártyás Gábor-féle álláspont rövid lényege az volt, hogy a jogalap nélkül kifizetett munkabér visszakövetelésének szabályai szerint visszakövetelhető a túladott szabadság idejére kifizetett munkabér (távolléti díj.)
A fentiekkel szembeni, a munkajogászok látható többsége által osztott másik álláspont szerint ilyen visszakövetelésre, elszámolásra nincsen lehetőség[2]. Jómagam is ezt az álláspontot osztom.
A fentiekhez képest némileg meglepődve olvastam Pál Lajos (a továbbiakban: a szerző) tollából a Munkajog c. folyóirat 2018. szeptemberi számában „a szabadság elszámolásának egyes kérdései” című írását, amellyel a szerző de facto a korábbi Kártyás-féle álláspontot tette magáévá[3].
A szerző írásának legfontosabb tétele a 11. pont első mondata, amely így szól „…a szabadság, amennyiben meghaladja a munkavállalót a munkaviszonyra vonatkozó szabály szerint megillető tartamot,ezen részében jogalap nélküli.”
A túladott szabadsággal kapcsolatos szakmai vita lényegében leegyszerűsíthető arra a kérdésre, hogy a szerző fenti álláspontja helyesnek tekinthető-e, azaz jogalap nélkülinek tekinthető-e az a munkabér (távolléti díj) kifizetés, amelyet a munkáltató a munkavállalónak a jogszerűen igénybe vett (kiadott vagy kivett) szabadságára fizet ki.
Ennek az alapkérdésnek a jogirodalmi vizsgálata ugyanakkor nem új. Már 2013-ban felmerült[4], illetve jómagam a szerző által idézett 2016-os írásomban is foglalkoztam vele.
A szerző álláspontjának lényege az, hogy a túladott szabadságnak, ebből következően az arra kifizetett munkabérnek (távolléti díjnak) nincs jogalapja, így az – bizonyos, jelentős korlátok között – visszakövetelhető. Ugyanakkor a fenti írásokban kifejtett problémakör részletes vizsgálatát a szerző érdemben elmulasztja, lényegében premisszaként tételezi fel írásában a jogalap nélküliséget, de annak érdemi magyarázatával, hogy miért lenne jogalap nélküli a túladott szabadság, illetve az arra kifizetett munkabér, sőt, egyáltalán annak a magyarázatával, hogy a kettő közül melyik, tehát a túladott szabadság, vagy az arra kifizetett munkabér, esetleg mindkettő lenne jogalap nélküli, a szerző adós marad, az általa hosszasan kifejtett érvelés ezt az alapkérdést nem válaszolja elfogadhatóan meg.
A szerző semmilyen módon nem indokolta meg, hogy miért válna, egyáltalán hogyan válhatna utólag jogalap nélkülivé az egyébként szabályos módon, tehát kellő jogalappal igénybe vett szabadság, illetve ebből következően az arra járó díjazás, sőt, azt sem fejtette ki, hogy egyáltalán hogyan lenne az lehetséges, hogy a szabályos módon, tehát kellő jogalappal igénybe vett szabadság és annak díjazása utólag jogalap nélkülivé váljon.
A cikk teljes terjedelmében itt olvasható >>